Charlie from Panama

A 29.-ei hétvégén volt egy kisebb fajta fesztivál a városban, szóval szombat este Emilio bátyámmal  és néhány már megismert barátommal elmentem bulizni. A számok nagy része reggae stílusú volt, amit nem hallgatok orrba-szájba, de szerencsére azért beraktak egy-két olyan muzsikát is, amit én is kedvelek. Nekem 11-re kellett volna hazamennem, ám Emilio annyira megnyugtatott, hogy nem fognak haragudni a késésért, hogy végül csak egyre értem haza. Másnap reggel 5-kor keltem, mivel 6-kor indult az AFS-es busz Panamavárosba. A két órás út nagy részén aludtam. A fővárosban nem csináltunk sok mindent. Miután megejtettünk egy nagy sétát az egyik parkban, indultunk is tovább Gorgonába, az óceánpartra. Nem is értettem, hogy minek mentünk el Panamavárosba, ha meg se néztük a várost.

Gorgonába csak a Panamában tanuló diákok egy része jött, szóval nem minden magyarral tudtam találkozni. Vasárnap délutántól kedd reggelig voltunk az óceánparton. Ez idő alatt több fejtágításon, beszélgetésen és sportprogramon vettünk részt. Az orientáción többször is elfogott az éhség, amit a konyhás néni tudtára is adtam. Jó fej volt, mert valami kis dugi kaját, de legalábbis néhány nyugtató szót ( “már csak másfél óra ebédig” ) mindig tudott adni. Hálás voltam kedvességéért, így mindent hangosan meg is köszöntem. Remélem ezt nem felejti el, amikor majd következő orientáción éhes szájjal odamegyek hozzá. Hazafelé úton a helyi közlekedési eszközöket használtuk. Az AFS adott buszpénzt, felrakott valamelyik járatra és sorsunkra hagyott. Nagyon élveztem az utat. A levegő ezerrel süvített be emberek szálltak le és föl buszmegállónak nem nevezhető helyeken jó volt kicsit “helyinek” lenni. A 2 nap alatt eléggé kimerültem, így hát mikor haza értünk, gondoltam elmegyek és beszélek a helyi AFS-es taggal, hogy “hadd ne kelljen már” másnap iskolába menni. Jó fej volt mert megengedte, hogy 7 helyett 9-re menjek be.

A péntek kivételes nap volt a suliban: nem volt tanítás, helyette felvonulás, ill. “bulizás” volt. Reggel 9 óra környékén kezdődtek a programok, méghozzá azzal, hogy az utcánkra merőleges utcán az egész iskola felvonult, én itt csatlakoztam a csapatomhoz. Hangos zene, sípok  fülsüketítő hangja, tánc, ordibálás, éneklés, lufidobálás, nevetés közepette vonultunk végig a városon az iskoláig. Az első program kb. ennyi volt, így 11-re már újra otthon voltam. A következő program 1-kor kezdődött a suliban. Egyenruhában kellett menni. A tesi teremben “hatalmas” buli volt. Nekem sajnos nem igazán jött be a mulatozás, fáradtan, egyenruhában, délután 3-kor, világosban, reggae zenére, de hát ezt is ki kellett próbálni. Délután 5 környékén újra otthon voltam, majd 7-kor újra a suliban, de akkor már normális ruhában. Azt hittem, hogy ekkor lesz az igazán nagy party, ám tévedtem, mert csak “divatbemutatókat”, táncokat, ill. különböző műsorokat láthattam. Csalódottan jöttem ki a teremből, mert nagyon benne volt a lábamban a boogie. Már majdnem indultunk is haza testvéreimmel, amikor is egy – már korábban megismert- csaj odajött hozzám, hogy ma lesz házibuli valahol, és ha van kedvem jöjjek. Gabriel bátyámmal gyors fel is hívtuk mamát, aki azonnal elengedett minket, szóval már mentünk is partyzni. Csak 1-ig maradtunk de nagyon élveztem. Volt tánc, zene, csajok, minden ami kell. Olyan 60-65-en lehettünk. A legjobb az egészben az, hogy ezt másnap, szombaton megismételtem egy másik házibuliban. Jó mert itt Panamában, lazán megkérdezés nélkül elmehetek valakivel egy partyba. Bemutatkozok és már bulizok is. Az egyetlen ami nem igazán jön be, az a zene. Idővel biztos hozzászokok, de most még inkább a saját zenéimre buliznék.

A suli végre kicsit felgyorsult, bár még a közelében sem vagyunk annak ami otthon van. Angolból ill. matekból én vagyok az istencsászár, eddig mindent kenek vágok.  Azért ilyen se volt még, hogy toronymagasan verjek mindenkit valamilyen tantárgyban. Matekon sokszor én segítek (legalábbis próbálok), ha valaki valamit nem ért. Bartal Zsolt tanár úr jó hogy nincs itt. Sokszor olyan nagy az értetlenség, hogy itt a diákok kergetnék a tanárurat a sírba és nem fordítva, ahogy szokott lenni. Egyre több ismerősöm van a suliban. Az osztályból sokszor odajön hozzám valaki beszélgetni. A folyosón is sokan rám köszönnek, olyanok is akik nem is ismernek. De hát így köttetnek új barátságok. Sokszor hallok csajkuncogásokat ha elsétálok valamerre. Na még véletlen se gondolok arra, hogy esetleg rólam beszélnek miközben tág pupillákkal tekintetüket rám meresztik. Puszta véletlen lehet…

Az utca végén lévő kosárlabdázást hanyagolom, nem voltam már két hete. Nem tetszik a játék, iszonyat szabálytalanok. Támadásonként két-három fault az alap és én meccsenként kb. 4 technikait is ki tudnék osztani. E helyett inkább vettem egy Los Angeles Lakers-es labdát, és ahogy van időm és kedvem, lemegyek a folyópart mellett lévő nyitott kosárpályára. Rajtam kívül max. egy-két srác szokott csak ott lenni, szóval tudok másokkal is játszani ill. gyakorolni is. A folyópart nem csak a kosár miatt jó. Mostanság sétáimat a park helyett inkább ide intézem. Nagyon nyugis mert már a központon kívül van.

Húúú de repül az idő! Tök hamar element ez a 3 és fél hét. Ilyen sokáig, ilyen távol kedves hazámtól még nem voltam. És ez még csak a bemelegítés...

Sok dolog történt velem az elmúlt két és fél hét alatt. Kezdetként megvettem azt a cipőt amivel példálóztam előző írásomban, ill. vettem egy itteni telefont is szinte fillérekért. Ha netán valaki zaklatni szeretne, az itt nyugodtan megteheti. A számom: 00507 656 23 27 9. Csak ezen tudtok elérni, ha akartok. Az otthoni telefonom nem működik. Nincs térerő.

Elfelejtettem még korábban megemlíteni, hogy van bejárónőnk. María vasárnap kivételével minden nap jön; főz, mos, takarít.

Sajna megesett, hogy nem minden napom volt túl fergeteges és izgalmas. A semmittevés jó dolog, de hamar meg lehet unni. Hogy unalomérzetemet valamelyest csökkentsem, néha elsétáltam a városi parkba. Kicsit üldögéltem, levegőztem, gondolkodtam, kiélveztem az egyedüllét jóságát. Kedves testvéreim egyikétől azt is megtudtam, hogy a park mellett helyezkedik el az a pont, ami pontosan Panama közepét jelzi.

Szabad óráimat a sétálgatáson kívül kosárlabdázással, olvasással, gépezéssel, tv-zéssel, fotózással, ill. spanyol tanulással ütöttem el.

Édesanyám tanácsára vettem kis sárga cetliket, amikre spanyol-magyar szavak írtam, és el is kezdtem kitapétázni vele a szobám falát. Jó, mert szinte bárhova nézek, szavakat látok. Egyelőre még nincs sok, de valahol el kell kezdeni. Úgy érzem, hogy az első napokhoz képest rengeteget fejlődtem. Sajnos a hosszú évek alatt elsajátított hihetetlen jó és biztos olasz tudásomat nem tudom annyira használni és segíségül hívni, mint azt az elején gondoltam.

Ittlétem alatt szerencsére össze tudtam futni a Penonoméban élő cserediákokkal. Ők is ugyan azt mondják, amit én; napközben nem tudnak semmit sem csinálni. Arra a megállapításra jutottunk, hogy közösen sokkal élvezetesebb dögleni, mint egyedül.

Egyik nap a norvég barátom, Eirik átjött hozzám a közeli városból, ahol lakik. Találkoztunk az egyik panamai AFS-es taggal. Ahogy sétáltunk az utcán és beszélgettunk, meghallottuk, hogy a park mellett nem sokkal van valami zenés fesztivál. Közelebb menve azt láttuk, hogy néhány szépségkirálynős szalagba bújt velem egykorú csajszi egy nagy tartalykocsi tetejéről vizet locsol a magukat hűsíteni kivánóknak. Az egyik “locsolós” csaj intett nekem, hogy menjek vizezzem össze magam, de erre egyszerűen annyit mondtam, hogy nem. Ezt követően elsétáltunk a srácokkal enni, és amikor visszamentünk megnézni, hogy mi jót csinálnak, azt láttuk, hogy négy csaj színes karneváli ruhában táncol az úton és velük szemben kb. 50 ember. Önként jelentkezőkre vártak, hogy táncoljanak velük. A csaj – aki intett a tartálykocsiról – meglátta, hogy újra ott vagyok, közeleb jött és mondta, hogy menjek táncoljak vele. Elöször nemet mondtam, de amikor megfogta a kezem és elkezdett behúzni az útra a közönseg elé nem ellenkeztem. Két-három percet táncoltam. Megprobáltam megcsillogtatni még fejlődés előtt álló tánctudásom és szerintem egész jól ment. Tánc után a jutalmam egy puszi volt (meg egy sapka, de az kit izgat!).

Pechemre a fiatalokra vonatkozó szabályok itt kint mások, mint otthon. Amíg nem töltöm be a 18at nem lehetek az utcán 9 óra után szülői felügyelet nélkül. Ha netán mégis elfelejtek hazamenni 9-ig, és igazoltat egy rendőr, akkor nem csak 50 $-os birságot szab ki, hanem még az örsre is bevisz, ahonnan csak a fogadó szüleim hozhatnak ki. Biztos jo kis hely az örs, tele van kedves és baratsagos emberekkel, de én úgy vagyok vele, hogy inkább nem kockáztatok.

Az esték nagyrészét ígyhát otthon töltöttem. Az elmúlt két szombat estéje kivétel volt, mert Gabriel és Emilio bátyámmal átnéztünk az egyik ismerősük házába. Grilleztünk, zenét hallgattunk, kártyáztunk, ill. még alkohol tartalmú folyadék is volt. Az ivászat csak akkor történt meg, amikor egy bizonyos játékban valaki vesztett és csak nagyon kis mennyiségben. Én nem vagyok nagy piás a koromhoz képest, itt kint se kivánom a szeszt, de ahhoz képest, hogy milyen nagy elánnal mondták, hogy lesz ivás, semmit nem töltöttek. 8cent tömény fejenkent 4 és fél óra leforgasa alatt nem sok. Akkor már inkább boroztak volna a tömény helyett. Azt lehet, hogy még élvezték is volna. Merthogy az arckifejezéseik elég durvák voltak voltak. 0,7 cent - tehát kevesebb mint egy cent - töménytől egyes 20 éves fiatalok olyan arcot vágtak, mintha életük legfajdalmasabb pillanatát élték volna át. De akkor minek ittak, ha ennyire nem ízlett nekik? Nem akartak berugni, szóval nem értem.

Penonoméban él egy magyar-kubai házaspár, akikkel kapcsolatba tudtam kerülni. A kubai hölgy 5 évet élt Magyarországon, szóval nem csak Sándor honfitársammal tudok komunikálni.

Nagyon kedvesek velem! Mondták, hogy akármi bajom, kérdésem van, vagy csak egyszerűen beszélgetni, dvd-zni van kedvem, esetleg magyar kaját akarok enni, szóljak. Mindig szívesen látnak, ahogy az idejük engedi. Ez megnyugtat valamelyest, mert ha nagyon nagy baj van, akkor tudok kihez fordulni. Eddig egyszer voltam náluk, de akkor is nagyon jót beszélgettunk

Vasárnap Gabriel, két csajszi és én lementünk az óceán partjára. Az ég elég borús volt, néha még esett is, ám kellemes idő volt. Elöször azt hittem, hogy hideg lesz az óceán, ám szerencsére tévedtem, és életemben elöször úgy mentem be, hogy jól esett és nem gondoltam arra, hogy szét fogok fagyni. A pancsikolás mellett jutott idő tengeri kütyük elfogyasztására is.

Ez volt a nyári szünetem utolsó napja, amit nagyon élveztem, és életemben elöször nem úgy telt el, ahogy otthon szokott. Nem is gondoltam az iskolára, szinte semi izgalom nem volt bennem.

Az oskola tetszik, akárcsak az egyenruha. Végre reggel, amikor felkelek, nem megy el 5-10 perc azzal, hogy gondolkodok, hogy mit vegyek fel. Annyi választási lehetőségem van, hogy a jobb oldali vagy a bal oldali inget húzom. Egyébként telleg jó az egyenruha. Gigolo cipő, bő öltönyalsó. Nekem bejön. Legalábbis a fiúk ruhája. A csajoké förtelmes. Csúnya. Persze a jó csajok egyenruhában is jók maradnak…

Egy átlagos sulis napom úgy néz ki, hogy  6-kor kelek, frissítő hidegzuhany, reggeli, majd 7-re papa bevisz minket Daviddel. 7 órától elméletben szünet nelkül van 5 óránk egymás után, majd 10:20-kor van egy 15 perces rendes szünet, majd még 3 óra egyben. 12:25-re végzek a 8 órával. Egy héten 40 tanórám van.

Az órák közt, mint mondtam, elméletben nincs szünet, ám ez a gyakorlatban kicsit más; kapunk 5-10 percet. Változó.

Az órák nem mondhatóak megerőltetőnek. Sokszor megy a “vagancia”, azaz a henyélés. Teljesen más, mint otthon. Van, hogy a tanár egész orán semmit nem mond, ha meg igen,  akkor sem mondhatnám, hogy jelentkeznek ill. jegyzetelnek a diákok, pedig túl sok könyvet nem láttam, amiböl tanulhatnának. A legjobban akkor néztem, a mikor egy dupla (80 perces) matekóra alatt összesen két függvényt oldottunk meg. A tanár felírta a két példát (x²  és f(x) = 2x-6) és végig ezzel szorakozott mindenki. Én egy perc alatt végeztem vele, de azt hittem kb 20 percig, hogy nem a feladatot csinaltam, mert senki másnál nem láttam, hogy ábrázolta volna a függvényt. Kiderült, hogy mindent jól csináltam. A többiek egyszerűen vagy nem csináltak a feladatot, vagy nagyon lassan haladtak vele. A legjobb, hogy a tanárt ez egy csöppet sem zavarta. Nyugodtan ült az asztalnál és várta, hogy kivigyék megmutatni a kész munkákat.

Persze most eszetekbe juthat az, hogy milyen jó kis iskola, semmit nem kell csinálni. De ez nem egészen jó. Így nagyon el lehet butulni és iszonyat unalmas ám. Ez még csak az első 3 nap történése volt, szóval lehet, hogy később változás lesz.

A büfé felszereltnek mondható. Van hamburger, meleg pékárú, nasik, üdítők. Minden, ami kell, méghozzá jó áron. Napi 2 $-ból ki lehet jönni és akkor mindent vettem.

Azzal szóval nem igazán foglalkoznak, hogy a diákok tanuljanak, azzal viszont igen, hogy milyen az egyenruha. Külön ember van erre a feladatra; egy diákgyűlölő, idős, valószinüleg az évei alatt bedilizett hölgy minden nap mindenkit “lecsekkol”. Nem  lehet rajtunk gyűrű, nyaklánc, karkötő, a csajokon színes hajcsat. Nem hordhatom a 4 éve csak elszakadáskor levétrelre kerülő sárga Livestrong-os karkötőmet, mert félek, hogy elveszi és nem adja vissza. Ez negy lelki probléma számomra.

Nade mindegy. Ilyen a sulim röviden. A lényeg, hogy összeségében véve minden tetszik és jól érzem magam a bőrömben.

Zárásként nagyon boldog szülinapot szeretnék kívanni Szabolcs barátomnak, aki a mai napon a nagykorúak táborába lépett. Isten éltessen sokáig Szabi!

Az elmúlt egy hétben, olyan érzésem van, hogy nem is történt semmi izgalmas velem, ám ez nem igaz mert történt, csak max. az élet itt egy kicsit lassabb és nyugodtabb mint otthon. Nincs kapkodás, stresszelés. Mindent csak szépen lassan a maga idejében csinálnak az emberek. Sokszor hallom azt a szót, hogy "mañana", ami annyit tesz, hogy holnap.

A héten elintéztünk néhány dolgot "mamával". Kezdetként megvettük a minden iskolában kötelező egyenruhát. Fehér ing, sötétkék nyakkendő, nadrág, zokni illetve kötelező még a fekete cipő, de én azt már itthon beszereztem. Öt inget, öt pár zoknit és két nadrágot vettem. A nyakkendőket megspóroltam, mivel azokat kedves "bátyáimtól" öröklöm. A választék nem volt túl nagy a ruhákat tekintve, viszont az árak a földön jártak.

Ha már itt tartunk. Meg kell hogy mondjam, Panama jóval olcsóbb hely, kedves hazámhoz képest. Pl.: Azt a cipőt amit otthon 125 $-ért (azaz kb. 23000 Ft-ért ) kapok meg, azt itt megvehetem 75 $-ért (kb. 14000 Ft-ért ). Ez kifejezetten tetszik. Na már kinek ne tetszene?.

Egyik nap, mama összefutott az utcán, egy szintén Penonoméban élő német cserediákcsajjal ill. anyukájával. Meg is beszéltek egy újabb találkát - amin én is ott vagyok - aznap 2 órára. Ám Panamában az emberek nem épp pontosak. Lazán 1-2 órával a megbeszélt időpont után érnek csak oda a találkozóhelyre. Ez valahogy most is így volt szóval a "randi" törlődött. Fontos viszont megjegyezni azt is, hogy itt, amellett hogy pontatlanok az emberek, nagyon lazák és rugalmasak is, szóval simán át lehetett szervezni a találkát este 6ra. Ekkor viszont már a cserediák kéglijéhez mentem. A pontatlansághoz visszatérve. Ez Panamában tök természetes. Szinte kötelező. Számomra még kicsit furcsa, de majd csak megszokom.

Néhány napja mamával, papával ill. David öcsémmel lenéztünk a Csendes-óceánra. Sajnos fürdeni, napozni nem tudtunk és szerintem egy ideig nem is fogunk, mert most van az esős évszak. Ez annyit tesz, hogy szinte minden nap esik néhányszor és borult, felhős az ég. Az óceán megtekintése után egy helyi étteremben, finom tengeri kütyüket ettünk "ócsó" pénzért.

Ugyan ezen napon este, Emilio bátyámmal elsétáltam és megtekintettem az utca végén található kosárpályát, ahol pont játszottak a srácok. Kicsit be is ültünk nézni a játékot. Nem telt el 3 perc és hívtak is játszani, mivel ruházatomból látták, hogy van némi közöm a labdához. Ezen első edzés óta már voltam néhány alkalommal. Jó, mert így nem lustulok el, hanem intenzíven mozgok.

Pár napja, mama meg én bementünk az iskolába. Kicsit körbe néztem, kezet ráztam egy-két tanárral. "Anyukámat" mindenki ismeri a suliban, mert mint kiderült ő is ott tanított történelmet még néhány éve. Elsőre nagyon bejött a hely. Annyi tanuló van, hogy az iskola két műszakban működik. Vannak  délelőttös meg a délutános diákok. Én mindig délelőtt fogok bejárni, David öcsémmel együtt. A sulit majd csak 24.-én kezdem, a "téli szünet" után, szóval majdnem ugyan akkor mint ti. Mindenkinek további jó pihenést kívánok, innen a világ túlsó oldaláról.

Béke - Paz